Út a Fénybe

Életfeladatom megtalálása

avagy utam a saját IKIGAImhoz

IKIGAI: a japánok szerint az létezés értelme. Az a feladat, amire teremtve lettünk, az az út, amelyen járva megtaláljuk a boldogságunkat.

Minden út az első lépéssel kezdődik, szokták mondani, én mégis nehezen azonosítom be az Életemben, hogy mi volt ez a lépés az Életfeladatba való beleállásba.

Az biztos, hogy már gyerekkoromban voltak olyan érzéseim, gondolataim, amik a jövőm felé mutattak. Írni már akkor is szerettem, és talán valahol az első lépések egyike az volt, amikor felnőttként a saját gyermekemnek megírtam az első mesekönyvemet.

Aztán sorra születtek a könyvek, és ott volt a belső késztetés, hogy segíteni szeretnék az embereknek. Nem csak az írásaimmal, de tanácsadással, energetikai kezelésekkel is.

Saját könyveim borítója
Saját könyveim

Amikor még csak az érzés volt meg, én már kérdeztem Égi Segítőimet, hogy mikor segíthetek másoknak is. A válasz utólag cseppet sem meglepő: „Miután segítettél magadnak.”

Bár az évek során előszeretettel megfeledkeztem erről a mondatról, mégis, hosszú belső utazásra hívott el az a pár szó.

Aztán eljött egy pillanat az Életemben, amikor már nagyon égetett a vágy, hogy valódi segítővé válhassak. Feladtam a főállásom, és hét évnyi kínnal teli küzdelem következett.

Bármibe fogtam, kudarcot vallottam. Hiába akartam kezelni bárkit is, nem jöttek az emberek. Hiába írtam meg a könyveimet, és jöttek rá a pozitív visszajelzések, mégis, csak csurrant-cseppent a pénz, vagy még azt sem.

Anyagilag a béka feneke alatt voltam. Az utcára jártam gyümölcsöt szedni naponta kétszer, hogy ne kelljen kajára költeni. Olyan bakancsot és tornacipőt hordtam, amit a hajléktalanok sem vettek volna fel. Minden bevásárlásnál nyomtam a számológépet a telefonomon, sakkoztam, filléreztem folyamatosan. Mindezt úgy, hogy magam mellett a gyermekem, a kutyánk és a cicánk életéért is felelősséggel tartoztam.

Mégsem tudtam feladni. Éreztem, hogy van valami, amit keresek, és csak idő kérdése, hogy mikor találom meg. De az idő csak telt, mégsem jött el a pillanat. Hiába dolgoztam magamon rengeteget, hiába néztem mélyen a lelkembe, és gyógyítottam a sérüléseimet, kint nem történt változás.

Aztán egy nagyon-nagyon mély pontomon egy kedves barátom megajándékozott egy coaching üléssel, ami kicsit több volt, mint coaching. A hölgy több spirituális technikát is használt ülés közben. Végül kiderült, azért nem indul be az életem, mert minimális, mindössze 30% az elköteleződésem az Életfeladatom iránt.

Felháborodtam. Mi az, hogy minimális? Hiszen mennyi mindenről lemondtam, hogy beteljesítsem az Életfeladatomat, író és spirituális tanító lehessek…

Hát igen. Csakhogy az én Életfeladatom NEM ez. Ezt el kell engednem!

Nem ez? Hiszen gyerekkorom óta erre vágytam.

Az lehet, de akkor is el kell engednem, ki kell üresednem, és hagyni, hogy a valódi utam megmutathassa magát.

Megoldáskeresés
Kép forrása: Pixabay

Elengedni három regényt és egy álmot? Olyan volt, mint megölni a saját gyerekemet. Hónapokig téptem magam belül. Nem értettem az egészet. Ha nem író és tanító leszek, akkor mi? Más nincs bennem, máshoz nem értek.

Ennek ellenére folyamatosan végeztem a segítő gyakorlatokat. Tudtam, hogy a kung fu és a hastánc energetikailag támogatnak, tudtam, hogy a meditáció segíti a kiüresedést, a sírás átmossa a lelkem. És volt egy mantrám is, amelyet olyan sokszor ismételtem, hogy ha nem szavakból áll, hát isten bizony porrá kopik. Ez valahogy így hangzott:

„Elfogadom, felvállalom, és tisztelettel, szeretettel és alázattal, legjobb tudásom szerint beteljesítem az Életfeladatomat.”

Elgyászoltam az elképzelt jövőmet, és hagytam, hogy a gyakorlatok megnyissanak valami egészen újra, valami egészén másra, mint amibe eddig ringattam magam.

Öt és fél hónapig minden mást félretettem, hátrébb soroltam és ez a kérdés volt Életem középpontjában: „Ki vagyok én, milyen céllal létezek?”

Aztán megtörtént a csoda. Egy éjjelen, legmélyebb álmom közepén felébresztett a kutya. Kihányta a tobozt, amit előző este játék közben elrágcsált. Felkeltem és feltakarítottam. Aztán én is elmentem pisilni. És ott, ahol soha nem vártam volna, akkor, amikor álmomban sem képzeltem volna, megtörtént a csoda. 🙂

Csak ültem, félálomban. Az egóm még aludt, de a tudatom egy része teljesen tiszta volt. És ekkor elkezdett dőlni az információ. Életfeladatom állomásai egymás után bontakoztak ki. Lépésről-lépésre, állomásról állomásra, tökéletesen logikusan felépítve.

Út befelé
Kép forrása: Pixabay

Vagy tíz percig ömlött az energia és az információk. Amit annyi időn át kerestem, az hirtelen mind ott volt. Egy olyan jövő képe bontakozott ki, amit elméből sosem tudnék kitalálni. Egy olyan jövőé, aminek a morzsáját az írás mellett gyerekkoromban szintén érzékeltem, de nem tudtam hova tenni.

Ami a legfurcsább: semmi köze nem volt az akkori erősségeimhez!!! A feladatom beteljesítéséhez olyan képességekre lesz szükségem, amelyekről úgy éreztem, egyáltalán nincsenek meg bennem.

Megrettentem a feladat nagyságától, és a saját felkészületlenségemtől, alkalmatlanságomtól. A következő napom egy merő rettegésben telt. A gyomrom görcsben volt, az izmaim folyamatosan megfeszültek. Le voltam fagyva, mozdulni is alig tudtam, csak feküdtem, bámultam a mennyezetet, zsigerig hatoló félelem járta át a testemet.

Én erre képtelen vagyok. Én erre alkalmatlan vagyok. Hiszen ez-és-ez-és-ez a képesség kell hozzá, és nekem nincs  meg egyik sem.

Ekkor egyik segítőm gyengéden elmagyarázta nekem: Hosszú belső és külső utazás előtt állok. NE a végcélt nézzem, mert az csak elrettent. Mindig a következő lépésre fókuszáljak, mert ahhoz igenis MEGVAN mindenem, amire szükségem van. A többi képességemet éppen maga az út, a feladatok és a kihívások fogják felébreszteni. Mindig csak annyit kérnek tőlem, amit meg tudok tenni. És ha megteszem, akkor mindig fejlődni fogok, míg végül képessé nem válok a nagyobb feladatok elvégzésére.

Ekkor megértettem: az IKIGAI NEM egy konkrét feladat, hanem egy nagyon komoly, összetett, és sok állomásból álló út, amelyen egy lépést bent, a lélekben kell megtenni, egyet pedig kint, a fizikai világban.

Út lépcsőfokokkal
Kép forrása: Pixabay

Miután lejöttek ezek az információk, azonnal kapkodni kezdtem. Jó, akkor menjünk, csináljuk! De az Élet nem így működik. Mindennek eljön a maga ideje, és a dolgok csak akkor tudnak megtörténni, amikor minden körülmény megfelelő. Így aztán még néhány pofára esés kellett, hogy lelassuljak, lehiggadjak. És jó sok oldás, gyógyítás, hogy egyszer tényleg minden működni tudjon.

Amikor az utolsó nagy lufi kipukkadt, és én ismét arccal a földön találtam magam, vettem egy mély levegőt, és néhány keresetlen kifejezéssel megtűzdelve közöltem az Élettel, hogy akkor én most retrográdba fordulok, és munkát keresek. Rendes fizikai világbeli feladatokra volt szükségem, hogy megteremtsem a stabilitást, és erőt gyűjtve újra rálépjek az útra, amelyre olyan erős szenvedély húzott, hogy semmi nem volt képes eltántorítani róla.

Fogtam magam, és három diplomával elmentem postásnak. Rendes, mezei kézbesítőnek. Olyan munkát akartam, ahol nem liheg a nyakamba senki a „hülyeségeivel”, nem zsibbad le az agyam (mert arra szükségem van a saját dolgaimhoz), tisztességgel elvégzem a feladatom, és utána azzal foglalkozok, amivel akarok. Mozogni akartam, emberek közt lenni, szabadon és szabadnak lenni, amennyire csak lehet. Utóbbiból képtelen lettem volna lealkudni.

Én, teljes menetfelszerelésben 😀

A postáskodás, bár fizikailag sokkal-sokkal megterhelőbb, mint azt az emberek többsége el tudja képzelni, mégis, tökéletesen megfelelt minden igényemnek. Ez a munka lehetővé tette, hogy megírjam, illusztráljam és kiadjam egy mesekönyvemet (mert az írás mégiscsak része az Életemnek 🙂 ), és végre eljutottam arra a mediátorképzésre, amelyre hét (!) évet kellett várnom (megint az a fránya hetes! 😀 ). Ez a képzés tovább indított egy life coach tanfolyamra. Végül pedig coachként is sikerült megtalálnom önmagam, azt, amiben egyedi vagyok, azt, amivel különleges módon tudom támogatni a hozzám fordulókat (mert a tanítás és a „gyógyítás” is része az utamnak… 🙂 )

A dolgok elkezdtek lassan a helyükre kerülni. Megtanultam, hogy csak Isten teremtette meg hat nap alatt a világot, nekem kicsit több idő kell ehhez. 🙂 Lassan és nehezen megtanultam együtt mozdulni az Élettel, visszább venni abból az őrült vágtából, amivel keresztül akartam száguldani rajta. Minden pofon azért jött, mert rosszul időzítettem a dolgokat. Előrerohantam, ahol nem volt rajtam kívül senki, hasra buktam, és olyan sokáig nyalogattam a sebeimet, hogy a többiek elmentek mellettem. Aztán felpattantam és újra rohantam.

Ma már azonban tudom, hogy az Élettel szinkronban lenni az egyik legfontosabb képességünk! Megtanultam, hogy a kudarcokból felállni, nem pedig felugrani kell.

Megtanultam, hogy az IKIGAI ma már nem egy valami. Régen az volt. Kardkovács voltál, vagy szamuráj, vagy földműves, vagy bármi más. Ma már egyetlen Életbe rengeteg tapasztalást sűrítünk bele. Akárcsak a párkapcsolatokban, az Életfeladatban is ritka, hogy egyből az “igazit” kapjuk. Hosszú út, sok állomás, rengeteg fejlődés: ez korunk ajándéka, amire nagyon fontos lehetőségként tekinteni!

De azt is megtanultam, hogy ami igazán az enyém, azt hiába engedem el, akkor is visszatér. Így lett újra része az Életemnek az írás, a „gyógyítás” és a tanítás. Ezek ott vannak bennem, és ha nem élem őket, akkor kibillenek az egyensúlyomból. De nem ezek azok az Életterületek, amelyekben végül betöltöm a vállalt szerepem. Ezek csupán állomások, amely így-vagy úgy hozzátesznek az Életemhez. Élvezem őket, de már nem ragaszkodom hozzájuk. Megélem, kiélvezem, amit adni tudnak, hogy aztán könnyedén tovább tudjak lépni, amikor eljön az ideje.

Ha Te is szeretnéd, hogy segítsek neked megtalálni az IKIGAID kapuját, és elindulni a saját utadon, akkor olvasd el, hogy a „Létem Lényege” mentroprogramommal hogyan tudlak támogatni téged!

Ha tetszett a történetem, és úgy érzed, hogy mások számára is tanulságos lehet, köszönöm, ha megosztod!

#ikigai #életfeladat #sorsfeladat #küldetés #coach #lifecoach #coaching #mentor #spirituáliscoaching